Plitvice (0049-0091)

Bármikor,ha visszagondolok a plitvicei utazásomra,mindig magával ragad a nosztalgia és a mesék birodalmába repít. Az,hogy a valóságban is ott lehettem ezen a tájon mondhatnám,hogy a „véletlen „ műve,de mert nem hiszek a véletlen létezésében,inkább Sorsnak nevezem. Tehét a sors úgy hozta pár évvel ezelőtt,hogy fotós ismerősök révén egy általam azóta is nagyra becsült természetfotós emberkével kerültem kapcsolatba. Épp fotóstúrát szervezett Plitvicére és micsoda „véletlen”, még épp volt egy szabad hely az autóban. Szeretnék-e velük tartani?? –kérdezte, de számomra ez nem volt kérdés, sokkal inkább a lehetőség egyik lépcsőfoka. És persze, aminek meg kell történnie,az meg is történik. Így kis egyeztetéssel ki tudtam vonni magam az itthoni körforgásból pár napra, közben folyt az egyeztetés az úttal kapcsolatban és alig egy hét múlva már azon kaptam magam,hogy gurulunk a messzeségbe. /Egyébként kísérteties a hasonlóság azzal,ahogyan a Hargitára utaztam el,de arról majd később:) / Ami Plitvicén várt rám,az szavakkal ki nem fejezhető. Egészen egyszerűen a szavak nem képesek megmutatni mindazt a csodát. Hadd idézzek egy gondolatot Máraitól,csak mert akkor és ott valami ilyesmit éreztem én is: „A titoknak, a mesének, az álomszerűnek, az anderseninek, az elvarázsoltnak ezt a teljes káprázatát addig nem ismertem, s később sem találtam meg az életben, soha, sehol. Mi történt akkor szívemben, idegeimben vagy a világban? Nem tudom megmagyarázni. A csodálatost nem lehet magyarázni. S az ilyen emlék örökké dereng egy lélekben.” A látványt,a színeket, a hangulat szépségét,a táj varázsát ezerszer fokozta, hogy ősz volt. Milliószám tobzódtak az árnyalatok a vöröstől a bíboron át az aranyig, rozsdás pergést hintve a zöld tűnő fényeire. Az a pár nap,amit ott töltöttem örökké az emlékeimbe véste magát. Egészen elképesztő élményekben volt részem. A tükörszerű tavak, vízesések , kis kanyargós utak ,a hegyek magasából elénk táruló fennség, a víz szinte hihetetlen türkiz áttetszősége mind azt mondatta velem,hogy ilyen nincs is. Közben éreztem a pillanat paradoxonát, hiszen ott álltam mindennek a csodának a kellős közepén. Nemegyszer azt vettem észre,hogy a könnyeim önmaguktól csorognak végig az arcomon és azt éreztem, a cseppek a szívem legmélyéről törnek fel. Azt hiszem Isten a legszebb és legkedvesebb pillanatainak egyikében alkotta meg ezt a vidéket és helyezte óvatosan a Földnek eme szegletébe. Apró kis ékszerdoboz ez a táj, amiből kicsinyke gyöngyszemekként gurultak ki a gyémántos tavacskák. Időnként szinte azt vártam,hogy valamelyik fa mögül egyszercsak előugrik egy kobold,vagy egy apró szárnyas tündér és őszintén szólva már ezen sem lepődtem volna meg:) Talán ők azok, akik az évszakok színeit belecsalogatják egy üvegcsébe és aztán jártukban-keltükben rálocsolják mindenre,amerre csak elhaladnak. Én csak arra emlékszem,hogy a döbenettől sokszor megszólalni sem tudtam,mert az érzések a torkomra forrasztották a szavakat. Próbáltam megörökíteni mindazt amit ott láttam ,higgyétek el,megpróbáltam. Kezemben volt a gép és készültek a fotók szépen sorjában. De azt kell mondjam,a valóság ennél sokkal szebb. Azt,ami ott van,azt nem lehet beletömöríteni egy-egy képkockába. Egészen egyszerűen nem fér bele ennyi szépség. Mégis szeretném most megosztani mindezt, hátha sikerül továbbadnom valamit abból a rengeteg gyönyörűségből,amit én kaptam.