Erdély, Hargita (0122-0149)

Szerencsésnek tartom magam, mert már többször is eljutottam Erdélybe. Mindig más céllal indultam, más-más útitársakkal, de a látvány mindannyiszor ugyanúgy lenyűgözött. Erdélybe utazni olyan, mintha hazatérne az ember, mégis egy új világ tárul fel előtte. A hatalmas hegyláncok, az erdők, a friss hegyi patakok és zúgó vízesések , a végeláthatatlan zöldellő tájak látványához egy idő után hozzászoknak a szemek,és megmagyarázhatatlan módon nyugalmat és békét hoznak a szívbe. Ugyanakkor ezek a helyek egy életre az emlékezetbe vésődnek, ha egyszer megpillantjuk őket. A házak szinte beleolvadnak a hegyek és a fenyőerdők látványába. És az ott élő emberek EMBEREK. Csupa nagybetűvel. A legfontosabb , amit megtanulhatunk az erdélyiektől: magyarnak lenni. Az a túláradó hazaszeretet, ami a Székelyeket jellemzi szívbemarkoló és megható. Ők őrzik és életben tartják azokat az ősi értékeket, amik sokunk számára talán már elhalványultak, mert természetesnek vesszük. A hagyományok, a szokások, a népművészet szerves része az ott élő magyarok életének. Szépen, ízesen és választékosan beszélnek ezek az emberek. A lovasszekerek nem csupán túristalátványosságok, hanem szükséges kellékei a mindennapoknak. Vizimalmok pörgetik meg a kis patakok csobogó vizét. Ha kis időt eltölt ezen a vidéken bárki, akkor egy idő után azt veszi észre, hogy valami megváltozik. Sok fontosnak tűnő dolog mintha egyszeriben elpárologna és egészen más dolgok válnak igazán fontossá. A most bemutatott fotóimat egy pár évvel ezelőtti túrán készítettem. Télen utaztunk a Hargitára. Csodálatos volt és leírhatatlan. Fenyvesek és hegyek mindenütt, a levegő friss, szinte harapni lehetett a hideg párát. A hóval borított táj néma szépsége, a fák, melyek olyan magasak, mintha az eget karcolnák , a végtelen csend, mind- mind a legteljesebb békét és harmóniát árasztotta. Gyakran gondolok oda vissza,mert belém ivódott az a hely minden apró és hatalmas, folyton változó de mégis változatlan csodájával. És ha az ember egyszer ott járt, mindig visszavágyódik. Mert ott a lélek hazatalál.

„ Az ember csak nézi ezt a tájat és a lelke egyszerűen kinyílik. A csönd , a fény és kimondhatatlanul magas az ég.” -Kipling-

Nem tudom megállni,hogy ne idézzek attól az embertől,aki számomra az erdélyi magyar irodalom legnagyobb alakja, és aki igaz magyar volt szívében-lelkében. Szóljon náhány gondolat egyik legkedvesebb regényemből, A funtineli boszorkány- ból, Wass Albert háromkötetes regényéből. A műben olyan választékos tájjellemzéseket kapunk az erdélyi tájról,hogy szinte érezzük a havasok illatát, látjuk a plájok végtelenségét. Uyanakkor szereplőin keresztül bemutat egy olyan korábrázolást,melyben az emberek nehéz és fáradságos ,mégis értékeiben oly tiszta és nemes életéről kapunk képet. "Ki ismeri a szelek titkát fent a havason, ki ismeri azt? Ki ismeri azokat az eldugott katlanokat, melyekben meghúzódnak ilyenkor, ősz leteltével, az eső nyirkos subája alatt, sziklák üregeiben, ázott fatörzsekhez lapulva? Ki ismeri vajon? Aztán egyszerre előbújnak a szelek. Az ember visszahúzódik a házba, az ajtót gondosan beteszi, hogy ne tudja kivágni a szél. Megigazítja az ablakokat is. Aztán megrakja jól a tüzet, hanyatt fekszik az ágyon magára húzza a csergepokrócot, és hallgatja az erdőt, ahogy nyögve beszámol életéről a szélnek. És arra gondol: milyen jó, hogy tető van a feje fölött. Milyen jó, hogy fenyőrönkökből falat rakott maga köré. Milyen jó, hogy kályha van, s a kályhában tűz. És ágy, száraz fekhely, meleg, jó csergepokróc. Milyen jó mindez, és milyen nagy dolog. Az ember elalszik, nyugodtan, szépen, megelégedetten. Reggel hidegre ébred. Friss dérszaga van a háznak. S tűzgyújtás után, amikor kinéz, fehér a hajnal terítője odakint a gyepen. Ködnek nyoma sincs. A föld kopog. A fák kemények, mozdulatlanok. Élesen cseng, és tisztán, minden hang odakint: a fejsze hangja, a vödöré, az ajtó csikorgása, minden. A forrás vize szinte peng, mint az acél. Aztán az ember meglátja az eget: milyen magos! Széles, tág, levegős. Előbb csak gyöngyszürke. Aztán keletről sárgulni kezd, nyugatról megkékül, s zöldeskék lesz a végén. Majd a nap kiül a Kelemenre, a régen látott nap, s ettől egyszerre minden megmozdul. Ágak hegyén megolvadnak a cseppek. A fű sercegve fejti le magáról a dér merev rabruháját. Fák alatt a föld szortyogni kezd a sok náthás levéltől. Ilyen az, ilyen. Amikor a szél előkerül végre, és rendet teszen az erdőkön. Kegyetlen és hideg rendet, de csillogóan tisztát. Ködnek, mohaszagú nyirkos homálynak pusztulnia kell, akárcsak a megmaradt virágoknak. Az ősz utolsó emlékeit is kisöprik a szelek. Mert most valami egészen új kezdődik, ezt mindenki tudja: a fák, az állatok, a sziklák, minden. Valami egészen új. A tél. Azon az éjtszakán olyan csönd van, mint soha máskor. Csak a szelet lehet hallani néha, fönt a magosan, a pláj fenyői közt. Ha az ember kiáll az ajtóba, érzi, hogy új szaga van a sötétségnek. Hó-szaga. És kis hideg, puha szemcséket érez az arcába hullani. Azon az éjtszakán mélyen, puhán és békésen alusznak a fák. És reggelre fehér takaró borítja a havast. „